Hazánkban terjedőben lévő, problémát okozó gyomfajok

Hazánkban az elmúlt évtizedekben számos új gyomfaj jelent meg, illetve szaporodott fel robbanásszerűen. Ezeket az idegen, agresszív fajokat nevezzük inváziós gyomnövényeknek, vagy más néven özönnövényeknek. Rendszerint más kontinensről származnak, és komoly veszélyt jelentenek a természetes és az agrár-ökoszisztémákra egyaránt, mivel megbontják azok egyensúlyát, és az őshonos növényfajok kiszorításával visszavonhatatlanul átalakítják a területek gyomflóráját.

Sikeres elszaporodásuk oka a morfológiai és biológiai adottságaikban, szaporodás-módjukban, és allelopatikus hatásukban rejlik. Jelentős szerepet játszik terjedésükben az ökológiai adottságokhoz való jó alkalmazkodóképességük, a klímaváltozás, a melegedő nyarak és a rapszodikus időjárás elviselése. Általában melegkedvelők, és sikeresen alkalmazkodtak a más fajokkal való versengéshez, az intenzív növekedéshez, valamint a modern gyomirtási technológiához. Ezért új kihívások elé állítják a gazdálkodókat, hiszen fel kell ismerniük ezeket az új fajokat, és hatékonyan védekezni ellenük.

A számos terjedő faj közül kiemelkedő fontosságú a selyemkóró (Asclepias syriaca). Őshazája Észak-Amerika, ahol több millió hektárnyi területen fordul elő. Évelő növény, mely szaporítógyökereivel és repítőszőrős magjaival egyaránt jól szaporodik. Európába az 1620-as évek végén került. Eleinte ipari felhasználásra, botanikus kertekbe és méhlegelőként telepítették. Az elvadult és agresszíven terjedő növény megjelent a ruderáliákon, szántóföldeken és gyümölcsültetvényekben egyaránt. Az Első Országos Gyomfelvételezéskor (1947-53) még nem élt a szántóföldjeinken, majd húsz évvel később jelezték az előfordulását kukoricában, búzában és tarlón is, igaz csak kis egyedszámban.

Selyemkóró (Asclepias syriaca)

 

A III. Országos Gyomfelvételezéskor 16 ezer hektár szántóterületet fertőzött, és ezzel a 111. helyen szerepelt a listán, míg az V. felvételezéskor 2007-2008-ban már a 76. helyre került az 534 gyomfaj között. Elsősorban a homokos, laza talajokat kedveli, ezért itt tömegesen tenyészik, de ma már hazánk szinte egész területén megtalálható.

A szintén évelő, de gumókkal szaporodó mandulapalka (Cyperus esculentus) is inváziós gyomnövénynek számít. Gazdasági kártétele igen jelentős. Az 1970-es években a világ legfontosabb gyomnövényei között a 16. helyet foglalta el.

A mandulapalka származási helye Afrika északi, trópusi-szubtrópusi vidéke, de az Egyenlítőtől Alaszkáig előfordul. Az USA-ból az 1970-es évek elején a globális kereskedelem révén jutott el Európába. Hazánkba való behurcolása Hollandiából származó, fertőzött import Gladiolus szaporítóanyaggal történt. Magyarországon először 1993-ban Hévíz-Keszthely határában azonosították. Azóta elsősorban Somogy megyében terjed, eddig mintegy 10.000 hektáron fertőz.

Mandulapalka (Cyperus esculentus)

 

Terjedését nagymértékben meghatározza, hogy a termőhellyel szemben igénytelen, a laza homoktalajoktól a kötött agyagtalajokig előfordul. A talajnedvességet tág határok között tolerálja, művelt és műveletlen területeken egyaránt megtalálható. Elsősorban apró, gyufafej, maximum borsó nagyságú gumóival szaporodik, amelyeket a talajjal együtt könnyen viszünk át az egyik tábláról a másikra.

Szintén komoly veszélyt jelent a köles fajok elszaporodása. Ezek főleg a kapáskultúrákban, a kukoricában, szójában okoznak jelentős károkat. A termesztett köles (Panicum miliaceum L.) az egyik legrégibb kultúrnövényünk. Az intenzív növénytermesztéssel vált nehezen irtható gyomnövénnyé. Főként a monokultúrás kukoricatermesztésben egyoldalúan használt klóramino-triazin herbicidek segítették elő az elterjedését, de a melegedő nyarak is nagymértékben hozzájárulnak fokozott kártételéhez. A termesztett kölesnek alfajait is ismerjük, de egyre több új köles faj is megjelent hazánkban. Így a cérnaköles (P. capillare) mellett megtalálható a gyomköles (P. ruderale), a parti köles (P. riparium), és a kései köles (P. dichotomiflorum). Ezek azonosítása, elkülönítése nem könnyű feladat. A buga, az érési idő, a szemtermés alakja, a növény habitusa a megkülönböztető bélyegek.

A köles fajok magprodukciója nagyon nagy, a termesztett kölesé 50-90 ezer db/növény, míg a gyomkölesé ennek akár kétszerese is lehet, ami részben megmagyarázza az agresszív és gyors terjedését. Az is elősegíti a köles felszaporodását, hogy jól tűri a szárazságot, és a kelési időszakban is beéri fele annyi vízzel, mint a kukorica. A kukorica érzékeny a kölesre, 3-5% borításnál már védekezni kell ellene.

A termesztett köles magjai a kukoricával azonos időben csíráznak. A magok döntő hányada 30 napos utóérés után kicsírázik, ezért a talajban csak kevés életképes mag marad, míg a cérna és a gyomköles magjai ősszel nyugalomban vannak, és csak tavasszal kezdenek csírázni. Jelentős hányaduk akkor is nyugalomban marad és gazdagítja a talaj gyommagkészletét. A gyomköles a ter­mesztett kölestől a virágzata alapján jól elkülöníthető.

Köles (Panicum ruderale)

 

Bugája laza, melynek ágai felállók. Az érési ideje hosszabb, mint a ter­mesztett kölesé, illetve szemtermése karcsúbb, melyek a füzérkével és a pelyvával együtt hullnak le.

A parti köles leggyakrabban folyók, patakok partján található meg. 2007-ben Zala megyében találták meg, ám azóta több megyében (Somogy, Veszprém) is komoly károkat okoz. Jóval magasabbra nő, mint a többi hazai köles faj, elérheti a 150 cm-es magasságot is. Bugája lazább, mint az előző két fajé.

A kései köles még csak a Nyugat-Dunántúlon gyomosít, de számíthatunk a gyors terjedésére. A fajt alapvetően megkülönbözteti a termesztett kölestől az, hogy szára és levele nem szőrözött, hanem csupasz. Az optimális csírázási hőmérséklete magasabb, így később csírázik, elhúzódó és folyamatos csírázására kell számítanunk. 

Az ellenük való védekezést megnehezíti a fajok eltérő csírázásbiológiája, hiszen eredményesen csak az 1-3 leveles növények ellen védekezhetünk. Ezért feltétlenül ismernünk kell, hogy területünkön melyik faj gyomosít.

 

Nádasyné Ihárosi Erzsébet
Növényvédelmi Intézet