Voltunk mit Ti, lesztek mint mi

Az összes olyan poltikus figyelmébe (például Vona Gábor úrnak) ajánlom az alábbi írást, akik lesajnáljék a nyugdijasokat, korlátozni akarják egészségügyi ellátásukat, kimondatlanul vagy kimondva az idős embereket halálra ítélve ezzel. Mert tény, hogy az emberre élete utolsó egyharmadában többet kell az államnak költenie, mint az első harmadban. Viszont azt, hogy az állam müködhet ezen emberek középső életharmadának köszönheti.

Nuygaton több országban ugy akarnak megtakaritani extra profitot, - például Svájcban, Hollandiában - hogy az időskori öngyilkosságot propagálják. Elvár társadalmi normává teszik. Másutt egyszerúen az egészségügy rendszer manipulálásával csökkentik az idős emberek életesélyeit. Sajnos Magyarország is ebbe a kategóriába tartozik. (Bizonyos ellátások idő korlátosak, ápolási idők korlátosak, illetve bizonyos gyógykezelések egay adott kor felett nem adhatóak, a várólistákon mindig hátra kerülnek stb...)

A Tisztelt Politikus Urak azt felejtik el: Lesznek ők is idősek, és akkor nem biztos, hogy már a kiválasztottak egészségügyi ellátását kapják....

 

Életük vége felé közeledve azonban egyre többet csalódnak, és reményüket vesztve a szomorúság álara mögé bújnak. Így tett az a férfi is, akiről ez a történet szól.

Amikor a gondozók átnézték a holmiját, élete emlékei között megtalálták ezt a verset:

„Kinek gondoltok, amikor rám néztek?

Mit láttok? Kit láttok, nővérek?

Egy fura öreget, nem annyira bölcset,

Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.

Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,

Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.

Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,

Eltűnik mindig a zoknija, cipője...

Kényetekre-kedvetekre átadja önmagát,

Fürdetés, etetés tölti ki a napját.

Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?

Szemetek nyissátok: hisz` ez nem én vagyok!

Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva

Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja...

Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,

Szerető fészkében egyik fiókája.

Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,

Szerelmes társának boldog bevárója.

Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik

Esküm emlékére, mit tartanom illik.

Huszonöt évemmel, magam is apaként

Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.

Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!

Téphetetlen szálak minket összefűznek.

Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,

De marad a párom, így nem hullanak könnyek.

Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,

Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.

Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.

Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.

Gyermekeim most már nélkülem megállnak.

Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.

Most már öreg vagyok. Kemény a természet.

Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.

A test, a kellem, erő széthullik, elillan,

Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.

Ám az éltes testben ott belül fiatal

Vagyok még. Tépett szívem duzzad:

A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.

Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,

Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.

Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.

Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:

Nézz csak meg közelről: hát ez vagyok én!!"

Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol, akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét.

Egy nap valamennyien ilyenek leszünk! A legjobb, legszebb dolgokat a világon nem láthatjuk vagy érinthetjük meg... a szívünkben kell éreznünk őket!